Son of the beach, avagy a kétórás vakáció

Aki azt mondja, száz százalékig kiismeri a holland időjárást, az tornádónyit hazudik. Na nem azt értjük ez alatt, hogy az aznapi időjárásról ne lehetne viszonylag (sőt, meglepően, órára bontva pontosan) megbízható információhoz jutni, hiszen ebben híresen jó a hagyományosan hajós Hollandia. Sokkal inkább arról, hogy egyik hétről a másikra lehetetlen megjósolni, hogy adott évszak melyik arcát mutatja majd.

DSC00028.JPG
Nehézségek

Kaptunk már el itt rögtön érkezéskor egy szokatlanul késői nyarat, ami szinte egyik napról a másikra hozta magával a kopár, esős telet, majd egy hétnyi kiadós havazás után rövid tavaszt kaptunk, hogy azt egy hosszas, nyálkás február kövesse. Áprilisról ne is beszéljünk, húszfokos hét után kissé meglepődve húzódtunk fedezékbe az esőnek induló, jeges havazás elől egy kellemesen naposnak induló szombaton.

Egy dolog állandó csak: a meglepetés-szerűen, sarok után kibukkanó, metsző parti szél, ami Rotterdam szinte bármelyik szélvédettnek tűnő csücskében megtalál, nagy melegekben jó barátként üdvözlöd, de ha épp a gyorskaját próbálod menteni az zuhogó jégben ázó papírzacskóban, nem mindig esik jól egy lopott fuvallat ázott testednek.

Ha viszont hajlandó vagy bizalommal tekinteni, minden racionális megfontolás ellenére, minden ragyogónak induló tavaszi napra, a kellemes meglepetések sem fognak elkerülni.

Ittlétünk nagyjából második hetén, egy meleg szeptemberi napon hangzott el a kérdés: „Amúgy tudod, hogy egy órára vagyunk a tengertől?”.

A kérdést egy többhónapos sóhaj követte, hiszen bármennyire is szeretjük a tengerpartot (egyikünk talán kicsit betegesen is, khm), de mindig másra kellett az idő vagy a pénz, vagy egyszerűen csak az időjárás nem engedte, hogy megnézzük, milyen, ha a Csíkszereda-Udvarhely táv megtevése után nem a Melinda Impex, hanem egy homokos tengerpart látványa fogad.

Gyerekkorom “tengerremenős” napjain mindig hajnalban keltünk (de csak mi, anyukám rendszerint a többiek ébresztéséig pakolt), végigutaztuk a napot, aztán mindennel felpakolva valahogy megérkeztünk a Tengerre.

Ezekhez a napokhoz a forró homok algával keveredett illata, és a Tenger beláthatatlan képe társult, a legjobb érzés a víz és az úszógumi biztosította súlytalanság volt.

(Igen, én vagyok, aki rajong).

A tengerre menés első közös verziója kissé talán már túl jó is volt: olaszországi kirándulásunk alkalmával sikerült egy minden szempontból szimpatikus lakást találni, aminek a nappalija mellesleg a tengerre nézett, de nem ám csak úgy távoli díszletként: a kapu becsukásától a lábujjka homokba túrásáig lassú tempóban is tíz percnyi séta volt. Azért ez már szinte kicsit túl sok a jóból.

Mikor végre megfelelt a csillagok állása, összeszedtük az utipakkot, remélve, hogy ezúttal végre pakolunk elég innivalót (természetesen nem), és felültünk a metróra. Meglepő módon ezúttal a földalatti a tengerparti (a) Hágát (hiszen eredetiben: Den Haag, és nem simán csak Haag) közelítette – volna, csakhogy elkaptuk azon ritka napok egyikét, amikor a Rotterdam egyik végétől Hága központjáig szállító metróvonal épp húsvéti pihenőt tartott.

Úgyhogy bekeveredtünk inkább városunk (egyik) központi metró-állomására, a rendkívül fotógén, de élőben (természetesen) még lenyűgözőbb Blaak peronjára. Ide aztán kisvártatva befutott a tényleg gyors Rotterdam-Hága gyors, és nagyjából fél óra múlva, már azt képzeltük, hogy érezzük is régen várt tengerszagot a hágai pályaudvaron.

Ez, persze, még kissé naív, korai remény volt, hiszen itt még egyet a helyi villamost is meglovagoltuk. Talán meg is untuk volna a sok tömeges közlekedési eszközt, de ez az élmény azért nekünk is vadiúj volt, Hágát verőfényben, hétvégi nyüzsgésben, villamosablakból nézni külön kirándulást is megért volna (vagyis, remélhetőleg, fog még).

A Hága szomszédájban található Schevenningen partrészhez vezető úton szépen lassan adta életjelét a tenger: néhány kékre festett vendéglő, az a jellegzetes sósság a levegőben, és a villák illetve kiadó lakások sora – még ha annyira másként tengeri is, mint bármelyik általunk látott városrész – egyértelműen jelezte, hogy közeledünk.

Persze ekkora felkészüléssel lehetne csalódás is: szemetes part, szervezetlenség, mocskos víz, túl sok ember, vagy a román partok törülközőnkön lépkedő és napozásunkba beleordibáló kürtőskalács-árus hollandiai változata, de nagy örömünkre egyikkel se találkoztunk.

DSC09990.JPG

Ahogy elénk tárult a látvány, megint csak elkapott ez az „és mit itt élünk” érzése.  A szép, rendezett szakaszon tökéletes arányban vendéglők, és besétálható tér, akinek pedig több kell, mint a napozgatás, az moziban, tropikáriumban hűtheti le magát, vagy van lehetőség kipróbálni többek között bungee jumpingot, ami figyelembe véve, hogy a tenger végtelenjébe lógatnak bele, biztosan egy maradandó élmény, még ha számomra sose remélheti felülírni a lábujjkák közé bekérenzkedő homok örömét.

DSC09994.JPG

És hát a helyszínről is ejthetünk egy-két szót, mert itt is a klasszikus és sci-fi keveredik hangulatban, egyszerre egy szupermodern bevásárlóközpont, és deszkából tákolt móló, rajta bizonyos helyenként fizetős kukkerrel, és persze, pöpec kilátással.

DSC09987.JPGDSC00066.JPG

Az idő pedig végig velünk tartott, és koranyári hangulatba ringatott benünnket a szél, a homok és a víz összképe, úgyhogy végül összeszorítottuk a fogunk, és minden hazulról hozott takarékossági megfontolást sutba dobva, vettünk egy-egy pohár csapolt Grolsch-t (amit, amióta ide költöztünk, teljesen másképp hallok már kimondva a fejemben), és édeskés-kesernyés komlóízzel tettük teljessé a tengerparti vakáció-fílinget.

SONY DSC

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s