Reggeli kilátások

Hétfő reggel, Rotterdam, Maashaven metrómegálló (ami elég látványosan különbözik a legtöbb zárt, puritánul dekorált földalatti-állomástól, mivel vagy tíz méter magasságban érkezik a metró a peronra, és szép napokon egészen elképesztő a kilátás a Maashaven és a központ felé következő szomszédos RIjnhaven között, rálátni a rotterdami kikötőre, az Euromastra és a folyamatosan épülő „skyline-ra”), metsző holland szél, a peron néptelen. Öt óra ötvenöt perc van, a kijelző szerint egy perc múlva befut a következő szerelvény.

Nagyjából néhány másodperccel azelőtt, hogy a Rotterdam Centraal irányába közlekedő D-vonat berobogna az állomásra, nyílik a lift ajtaja, és kilép belőle az a néhány ember, akikkel most már hónapok óta minden hajnalban osztozunk a rövid úton, ami a most már otthoni megállónak számító Maashaven és a központi metrócsomópont, a Beurs között telik el.

Általában három perc, rosszabb esetben négy, nem sok, épp csak annyira elég, hogy a szélfútta végtagok felengedjenek, a (még március végén is) télikabátos utasok pedig hozzászokjanak a fűtött metrókocsi melegéhez, és máris lehet le- illetve átszállni. A Beurstől még egy adag metrózás, valamivel hosszabb, megvan az kilenc perc is, és máris a kiindulóponttól kilenc kilométerre találja magát az ember, Schiedam (Rotterdam egyik elővárosa) központjában, ahol már szintén a helyi ismerős arcok köszöntenek. A mindig táskás szemű ellenőr, majd a mosolygós, Metro-újságot osztogató úriember, aki láthatóan túlképzett a lapszóráshoz, valahogy mégis minden reggel mosolyog, és, felismerve a „rokonlelket”, egy ideje már köszön is nekem, a koránkelő sorstársnak.

Néhány órával később, más helyszínen még nem teljesen éber állapotukban, de már nagy mosollyal az arcukon érkeznek kilencórás megszokott figurák: a két néni, aki mindig extra tejet kér a kávéhoz; a gerincfájós bácsi, akinek megvan a törzsasztala, ahol meg tudja pihentetni a hátát; a nagyon harsány spanyol férfi, aki mindig úgy robog be, mintha éppen egy táncot készülne előadni, aztán inkább mégis meggondolja magát, és leül kávézni.

Szépen-lassan szoktuk meg egymást: az elején csak elmosolyogtunk egymás mellett, aztán fiatalabb lévén elkezdtem köszönni nekik – lelkesen hollandul – ők meg kihallva az igyekezetet és valószínűleg minden véthető hibát, visszaköszöntek angolul.

Ahogy teltek a hetek, ezek a beszélgetések egyre tovább vittek: persze nem kell atomfizikáról szóló értekezést elképzelni, de mind beleadtunk apait-anyait, hogy abból a napi pár mondat a lehető legtartalmasabb legyen.

Van már biztosítás, bejelentett lakcím, kedvenc sajtos, hűségkártya az állatkereskedésben, kedvenc útvonal hazafele.

Amióta itt vagyunk, láttunk embereket lerombolni egy nagy épületet, aminek a helyén már egy játszótér áll úgy, mintha mindig is ott lett volna; de múlt héten beköltöztek abba a lakásba is, amelynek ittlétünk második hónapjában hordták ki a lépcsőjét, és kezdték el újraépíteni az egészet. És látjuk minden reggel a magunk alkalmi ismerőseit, útitársainkat a város lüktető tempójú vérkeringésében.

Köszönünk nekik, ők pedig visszaköszönnek. Kezdetnek jó lesz.

 

 

IMG_20190326_191317IMG_20190207_173726

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s