Rozsdás biciklitől a luxusvonatig

Az általános iskolát szülőfalumtól tíz kilométerre kezdtem, így elég korai élményeim között van a buszra futás, buszra várás, a hidegben elakadt busz /elaludt a buszsofőr/ egyszerűen késik húsz percet, mert megteheti, a következő úgyis néhány óra múlva jön nem túl kellemes tapasztalata.

Aztán Marosvásárhelyre kerültem, ahol még keserűbb a helyzet, a busz nagyjából akkor jár, amikor úgy sikerül, a menetrend nem jelent semmit, és mivel a sofőrök nem kapnak ebédszünetet, ezért szakítanak maguknak, így a nap bizonyos szakában értelmetlen várni, de amúgy is legtöbb városon belüli távolságnál gyorsabb a gyaloglás (és még gyorsabb lenne a biciklizés, de ugye nem sok bicikliút van arrafelé).

A vonatozással sincs jobb élményem: kígyózó sorok a jegypénztárnál, régi vonatok berobogva régi állomásokra, kevés járat, nem túl szerencsés összeköttetések, az évek során ülésekre ömlött sör émelyítő szaga, indokolatlanul hosszú utazási idő bizonyos távokon.

Rossznak hangzik, de az ember alapvetően hálás, hogy mindezek a dolgok vannak, elérhető árban általában biztonságban eljuttatnak A pontból B-be, de túlzás azt mondani, hogy ne lehetne fejleszteni.

Amikor először belekeveredtünk a hollandiai tömegközlekedés sűrűjébe, új világ tárult fel előttünk. Korábban is metró-rajongók voltunk – a mozgólépcsőtől a jellegzetes illat és szag szerelemgyerekén keresztül a földalatti hangulatig minden izgalmas tud lenni vele kapcsolatban, ha csak néhanapján találkozik vele az ember, de még hosszútávon is ráébredek néha némelyik kellemes jellemzőjére – merthogy ha itt nem leszel metró-fan, akkor sehol.

Vannak kifejezetten szépnek mondható, nem földalatt futó részei, a Rijnhaven és Maashaven megállók között például egy rövidebb szakaszon a Maas folyó vizével párhuzamosan fut a szerelvény, ha megfelelő szögből nézed, szinte olyan, mintha a nyílt tengeren száguldanál, a távolban felhőkarcolókkal (a tengerrel ellentétben, ezek igaziak).

Máshol pedig pont olyan, mint minden nagyvárosi földalatti: nem túl látványos a kilátás, csúcsidőben azért már kicsit sok az ember, viszont a leggyorsabb eszköz átszelni a várost, folyót. El is kérik az árát, napi négy-öt eurót lazán elutazgat a (még egyelőre kedvezményeket nem kihasználó, új életet kezdő) emberfia-lánya, a blattolástól pedig okosan és egyszerűen veszik el a kedvét a potenciális törvényszegőknek: ha nem “csekkoltál” (pittyantottál, jelentkeztél) be, akkor a legtöbb megállóhelyen egész egyszerűen nem enged ki a kapu.

S persze oda kell figyelni, hogy ne felejtsen el kicsippantani a metró- (ja, és villamos-, busz-, valamint vonatutas, merthogy ugyanazzal az egy kártya-szerű jeggyel szállsz fel minden tömegközlekedési eszközre) kártyáddal, különben több vonódik le róla, mint az amúgy beszállási minimum négy euró (amiből aztán az ember az utazás végén visszakapja a megtett távolság függvényében a neki járó maradékot, vagy hozzáadódik a többlet).

Minden gyakran jár, nem késik, és nagyon logikus, szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármit el lehessen rontani, de szerencsére fejlődő országból érkező atyafiként sikerült.

Egy alkalommal, még az első hetekben a google térképén tájékozódtunk, hogy melyik a leggyorsabb módja eljutni Rotterdamba, ajánlott egy piros színnel jelzett járművet, más nagyvárosokban töltött idő alatt felszedett tudásból úgy gondoltuk, hogy biztosan troli lesz.

Pici tájékozódás után kiderült, hogy vonatot kell keresni, meg is találtuk hamar, indulás előtt egy perccel sikerült felhuppanni rá, kalauz, utas már mind elhelyezkedve várakozott.

Az első benyomás elég erős volt, én két perc után kértem, hogy keressük meg a másodosztályt, mert nem érzem itt jól magam, valami nagyon furcsa. Körbenéztük, másodosztályon voltunk. Körülöttünk mindenki ingben, öltönyben, aktatáskával.

A vonat elindult, gombóc a torokban, a kis képernyőn felvillantak az állomások: Rotterdam, Brüsszel, Párizs. Néhány perc múlva kiírta a vonat sebességét is, körülbelül 309 kilométer per órával száguldottunk el az autópályán araszoló színes autószerű pöttyök mellett.

Ezen a ponton már eléggé meg voltunk ijedve, hogy hova a francba keveredtünk, miért sikerült becsippantanunk, miért engedtek ide minket fel, és vajon sikerül-e kivenni egy lakást, vagy luxusvonatot megjárt hajléktalanok leszünk a büntetés kifizetése után.

Rotterdam előtt felkászálódtunk, elindultunk az ajtó felé, kissé sápadt és eltévedt fejünket látva a kalauz megkérte, hogy mutassuk meg a foglalásainkat.

Foglalásainkat?- kérdeztünk vissza, mire az arcán megjelent a „velemnevicceljetek” kifejezés.

Újra ránk nézett, látta rajtunk, hogy nem akarunk rosszat, de nem tudjuk, hogy mi történik. A vonat bárjánál (igen, az is volt neki) ácsorgó emberek is ránk pillantottak, a kalauz kifejtette, hogy éppen egy magánvonatra sikerült felszöknünk, és nagyon meg kellene büntessen, de valamiért nem vett minket észre felszálláskor, most már hagyjuk.

Hollandia másik fontos közlekedési eszköze a bicikli: bicikliznek nyáron, esőben, hidegben, hajnalban, sötétben. Teker az idős, de megy mellette a ötéves is, aki már profi módjára óvatosan elengedni fél kezével a kormányt, és jelez, ha le akar térni.

Bicikliznek öltönyben, tűsarkuban, elektromos biciklivel, közepesen jó biciklivel, de olyannal is, amely olyan hangokat ad ki, hogy amikor megjelenik az ember azt hiszi, hogy egy vándorcirkusz közeledik.

 

 

Aki biciklivel van, annak elsőbbsége van, a biciklisre vigyázni kell, gyakorlatilag nincs olyan baleset, amelyben a két keréken közlekedőt ítélik hibásnak bármilyen más járművel szemben.

Bicikliút mindenhol van, a legkisebb utcákban is zökkenőmentesen lehet tekerni, és az én szegénységem, de én itt láttam először biciklis körforgalmat is.

Végtelenségig lehet ragozni, de ez egy külön kultúra, ahol teljesen normálisnak számít, ha valaki esőben éppen próbál stoppolni a bicikliút mellett, hátha valaki elviszi, de már láttam olyat is, hogy az illető éppen cigit próbált kérni a mellett tekerő honfitársától.

De ha már külön kultúra, és kezdeti nehézségek, nem akarom kihagyni a biciklis szerencsétlenkedést se: egyik reggel munkába menet az útjavítás miatt szűkített biciklisávon tekertem, és mivel készültem lefordulni bal irányba, picit lassítottam, és elindul a bal kezem, hogy jelezzem a szándékot.

Kedves biciklistársam, hatvan körüli bácsi fülessel a fején látva, hogy lassítok, úgy döntött, hogy nem totyog mögöttem, inkább megelőz, aminek az lett a vége, hogy ő a balomon mellettem, a kezem meg az ő jobb vállára helyezve.

Az első meglepődés után mindketten elkezdetünk kacagni, közben meg próbáltunk úgy leválni egymásról a kanyar előtt, hogy egyikünk se boruljon fel.

Tanulni még van, amit, de a hollandiai közlekedés működő, és ha más bizonyítékom nincs is arra, hogy szeretem, biztos vagyok benne, hogy valamelyik turista valamelyik mappájában van egy olyan kép, ahol vigyorogva, enyhén kilógó nyelvvel biciklizek bele a naplementébe.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s