Önző lapszemle

A Maszol részéről Bartha Réka faggatott minket a hollandolásunkról, blogról, napjainkról.

Ha érdekel egy kiterjesztett blogbejegyzés remek kérdésekkel, akkor itt olvashatod el.

 

Advertisements

Hazafelé félúton

Egy jó ideje, több, mint négy hónapja ki sem dugtuk az orrunk választott, új országunkból, de most némely örömteli ügyek hazaszólítottak, azazhogy mégsem teljesen haza, csak majdnem. Nehéz is elmagyarázni ezt szinte bárki másnak, aki nem onnan származik, ahonnan mi, hogy ez pontosan mit is jelent, és miért is érezzük ezt a kettős érzést, amikor Budapestre látogatunk, ha mégoly villámlátogatás is az.

Kicsit olyan, mint a mesében, haza is megyünk, meg nem is, örülünk is, meg nem is. Haza, mert annyiszor jártunk már Pesten, hogy kicsit otthonnak tűnik, arról a szép\szomorú tényről nem beszélve, hogy rengeteg barátunk itt találta meg a helyét hosszútávon, ők pedig végképp az otthonosság érzetét keltik bennünk. Mégsem itt van a nagybetűs Otthon, sem pedig ahonnan származunk, de azért mégis közelebb van hozzá.

Örülünk, mert családot és barátokat látogatunk, ők pedig legnagyobb szeretetükkel várnak, el is röppen a hivatalosan három napot, gyakorlatilag alig kettőt igénybe vevő villámlátogatás.

Minden egy kicsit ismerősebb, könnyebben befogadható, mint a holland tájon. A nyelv a miénk, a sok régi épület füstölt színe lenyűgöző, néha még a nem túl ízléses előző korból megmaradt utcai reklámok is hiányozni tudnak.

50917029_278203169515708_2460044296624013312_n

De sajnos a magyarok élete nemcsak játék és mese, hallottatok már a …Szóval ijesztően erős kontraszt volt, hogy mennyire más az emberek hangulata, hozzáállása a hétköznapi helyzetekben, mint itt.

Persze nem lettünk mi sem csak az élet szépségeire koncentráló nyugatiak, de a hirtelen jött honvágy hamar elmúlt, amikor az első üzletben a pénztárnál ülő férfi olyan undorral dobta elénk a termékelválasztót, mintha az tenne arról, hogy az élete nem úgy alakult, ahogy kellett volna, pedig csak az előttünk lassabban pakoló nő gerjesztette hirtelen haragra.

Gyors próbálkozásképpen rámosolyogtunk, megnyugtatva, hogy mi nem sietünk, nincs gond, nem dőlt össze a világ, de a fogadó arcáról csak a világfájdalom köszönt vissza.

Egy eset, talán kívülről nézve semmit nem jelent, minden esetre az elmúlt négy hónap után feltűnő volt, hogy valaki ennyire utálja azt, amiben benne van. Nem, mintha itt mindenki minden áldott nap úgy kelne fel, hogy hálás azért, hogy a hivatását gyakorolhatja, viszont mindenki igyekszik mosolyogni, vagy legalább visszamosolyogni, arról nem is beszélve, hogy a vendéglátás nem merül ki abban, hogy te fizetsz, és kiszolgállak, mert muszáj.

Példának okáért szokás errefele az, hogy ha betérsz egy üzletbe, ahol valószínűleg el fogsz tölteni egy kis időt nézelődéssel, az ott dolgozó megkérdezi, hogy megkínálhat-e egy kávéval vagy teával.  Minden esetben kérsz? Nem. Teljesen önzetlen dolog ez az árus részéről? Nem. Jólesik és máris megszűnik a „bocsi, hogy bejöttem, nem akartalak zavarni az újságolvasásban” érzés? Teljes mértékben.

A budapesti reptér már a hajnali órákban tele volt a táskájukat párnaként használó, földön alvó utasokkal. Nem hajléktalanok menekültek a bezárt metróállomásról Ferihegyre, hanem a repülni vágyó utasok próbáltak meg pihenni a gép érkezése előtt.

Keserű látvány, ahogy a legkevésbé zsúfolt órában sincs elég ülőhely, az emberek lesik, hogy melyik sarokban húzódhatnának meg, közben arról társalognak, hogy hányféleképpen zárták le a csomagjukat, hátha nem lopnak ki belőle semmit.

Kicsi reptér, érthető a zsúfoltság, de rengeteg kihasználatlan hely van, ahová ki lehetne helyezni valami ülőalkalmatosságot, hogy ne az legyen a külföldről Pestre látogató benyomása, hogy ez egy vándorcirkusz előszobája.

Kicsi ország sok nyűggel, nagy problémákkal, amelyekkel nagyon nehéz lehet együtt élni (nem hiába nem ott élünk, annak ellenére, hogy mindig jó oda látogatni), de a francba bele, valahogy tanuljunk meg már elfogadni, nem tép minket az a híres balsors a minden nap, a  minden percében.

Egynapos háború-ünnep

Sokan másokhoz hasonlóan mi is gondolkoztunk az újévhez közeledve, hogy írjunk-e évértékelőt, összefoglalót, nevezzük, aminek akarjuk, amelyben kicsit összefoglaljuk, hogy milyen volt a mi évünk. Aztán napokig szenvedtünk a feladattal, nem is készült el a bejegyzés óév utolsó napjára, ahogy eredetileg szerettük volna, valahogy nem akartak jönni a kezdőmondatok. Sok oka lehet ennek, persze, de az biztosan ott van közöttük, hogy egyikünk sem „hisz” igazán az Újévben.

Tegnap kedd volt, ma szerda van, ez akkor is így van, ha az évszám kicserélődik is a dátumban. A napot át tudjuk fogni aggyal, meg tudjuk fogalmazni, mi minden történt aznap, és van a napoknak egy olyan fizikai valósága, ami az évnek már nincs.

Mármint lenne neki is, ha éppen még mindig léteznének azok a szépen elválasztott évszakok, amelyekkel gyerekként felnőttünk – vagy talán nem is léteztek ezek soha (vagy legalábbis egy ideje), és csak gyerekkorunk meséi és rajzfilmjei verik belénk, hogy is kell kinéznie a télnek, tavasznak, év végének, év elejének. Merthogy itt nem úgy néz ki a tél, ahogy állítólag ki kéne néznie, az biztos.

A két csíki persze úgy indult neki ennek az országnak, hogy milyen jó lesz végre nem nagy hóban és mínusz huszonvalahány fokban, befagyott orrlyukakkal túlélni a telet, de a holland tél egy picit meglepett: bár hó valóban nincs (egyszer ébredtünk hóra szeptember óta, délre már nyoma se volt), de időnként van helyette eső és olyan szél, hogy a sapkát is leviszi a fejünkről (megtörtént eset alapján).

Azt, hogy nincs fehér karácsony, az ember hamar elfogadja, viszont azt, hogy szilveszter előtti napokban háborús övezetté válik az ország, nem hinném, hogy valaha meg lehet szokni.

Az egyetlen nagy tűzijátékot felváltja a sok kicsi, illetve jó néhány nagy csattanás, ropogás, lövöldözés. Az új év köszöntéséhez hozzátartozik a óév elégetése is (szószerint, utcára kitett bútorokat, kukákat használnak „szimbólumként”), illetve az új esztendő megtisztultan köszöntése is, amelyben a helyiek segítségére van a jeges tenger.

Helyettünk szép összefoglalót készítettek a jelenségről, ha érdekel, érdemes belepillantani, hogy az év közben annyira szolidan élő emberek hogyan változnak át a robbanó petárda fényében:

 

Elég sok furcsa dolog van ebben az országban, az eddig is kétségtelen volt a számunkra, de olyan dolog viszont nagyon kevés, aminek az égegyadtavilágán semmiféle pozitív hozadéka ne lenne. No, a petárdázás pont ilyen – gondolom, senkinek nem kell elrettentő példákért messzire mennie, ha a petárdák okozta sérülésekről beszélünk, és akkor még nem is említettük a házi- és egyéb állatoknak okozott, sokszor halálos kimenetelű ijedtséget. Vagy az anyagi károkat. Vagy azt a tényt, hogy ezekben a robbangatós időszakokban az utcán is alig lehet végigmenni, mert mindenhonnan (az emeletekről, az ablakokból) a fejedbe hullhat egy robbanóeszköz, és ehhez nem kell bevándorló terrorista, csak néhány rosszul nevelt és nem felügyelt tizenhárom éves kissrác.

Node, szerencsére ezt is túléltük, azt viszont rögtön megbeszéltük, hogy a 2019-es évben eggyel nőt azoknak a napoknak a száma, amikor biztosan nem holland földön ébredünk (a nyár folyamán is van néhány kellemes, nem idevaló kötöttségünk).

Ma szerda van, holnap csütörtök, mellékesen pedig más évet írunk, mint múlt héten ilyenkor.

 

 

 

 

A spanyol hajóskapitány esete a karácsonyfával

Épp egy kis hazait hallgattunk, karácsonyról, az azt körülvevő hangulatról,  mostanság zajló utcai megmozdulásokról, korrupt politikusokról, no meg arról, hogy ez utóbbi kettő mennyire nem fér össze az ünnep hangulatával.

Bennünk az fogalmazódott meg ezt hallva, hogy de bizony, vannak emberek, akik ezt az úgynevezett ünnepi időszakot az utcán élik meg, mások pedig tisztességtelenül szerzett pénzzel vásárolt házak biztonságos falai között. De hát ez ilyen. A karácsonyi hangulatot a decemberi eseményekkel együtt kapjuk, mert ugyan a karácsony nem költözik senki kedvéért, de nem is állnak le a történelem fogaskerekei az ünnep kedvéért.

Meg aztán ezzel az ünneppel kapcsolatban amúgy is nehéz egy konkrét napot megnevezni, mint az időszak kezdetét, sok helyen már október végén megjelennek a különböző díszek, édességek és egyéb termékek, amelyek akkor is eszünkbe juttatják a december végi hepaj-időszakot, amikor még esetleg eszünk ágában sem lenne ezen gondolkodni.

Az úgynevezett karácsonyi nótákról is a legjobb esetben azt lehet mondani, ha valóban helytállóan akarnánk őket elnevezni, hogy „a november vége és január eleje között, végeláthatatlan folyamatossággal ismétlődő, nagyrészt hóról és csengőkről szóló 15 dal”.

És mielőtt az ember fia-lánya felháborodna, hogy novemberben már majdnem minden holland lakásban fa áll, és ezt nem is titkolják (van valami kényelmetlenül természetes abban, hogy mennyire nem zavarja az ittenieket, hogy be lehet látni a lakásukban, néha mintha még a bútorok is úgy lennének elhelyezve, hogy az arra elhaladó teljes képet kapjon), érdemes megnézni, hogy mi az oka.

hfhf

Amellett, hogy persze itt is hozzátartozik a jelenséghez a tény, hogy ilyenkor minden üzletben igyekeznek minél hamarabb olyan hangulatot teremteni, hogy a vásárlónak karácsonyiajándékozhatnéka legyen, van egy másik fontos ok is az ünnep sürgetésének: itt nem a szenteste az ünnep csúcspontja.

A hollandok szerint Sinterklaas, azaz a Mikulás évközben Spanyolországban él, november közepén száll gőzhajóra, hogy megajándékozza az egész évben jól viselkedő gyerekeket.

Az útját ünnepi tévéadásokban közvetítik, érkezését fesztivállal ünneplik, köszöntésére rengeteg versike, ének van.

A jó gyerekek (és nagyobbacska gyerekek) többször is kaphatnak ajándékot tőle: gúnyos verseket, ünnepi édességeket találnak a küszöbön. A nagy ajándék Szent Miklós napján kerül a küszöbre, úgy tartják, hogy illik hagyni egy murkot is az öreg lovának, hátha megéhezett a nagy munkában.

Karácsony estéjén nem az ajándékozásé a főszerep, ilyenkor a családdal közösen elfogyasztott ünnepi vacsora a lényeg.

Az üzletek cserébe tele vannak piros sapkákkal, kompakt Mikulás-csomagokkal, de ha jól megnézi az ember, még kartonból összerakható kéményt is talál, hogy azzal segítse Miklósnak a közlekedést. És persze édességekkel, amelyekből a csak szezonálisan kaphatóak (például a nagyon addiktív, kutyakeksznek kinéző, de garantáltan finom kruidnoten, de még egyes munkahelyek is krémes tejcsokiból készült betűvel kedveskednek az alkalmazottnak – ha egy világuralomra törő étteremlánc, akkor a saját emblémáját adja habzsolható verzióban, a hagyomány ugyanakkor inkább azt diktálja (szó szerint), hogy az ember vezetéknevének kezdőbetűjét kapja ajándékba.

48355639_221889768712795_7209580099325132800_n

Emellett a polcokon ott hevernek még a halloweeni időszak emlékei, ahogy a karácsonyi termékeket is kerülgetjük majd, kissé már eltelve mindennel, januárban, hogy aztán jöhessen a nyuszi, csokiba öntve és szép, színes fóliába csomagolva.

Na de addig még ízlelgetjük egy kicsit a holland, egész hónapos, ánizs-, fahéj- és szegfűszeg-aromájú karácsonyt, szokjuk az első család-,hó- és fenyő-nélküli decemberünk.

 

 

Rozsdás biciklitől a luxusvonatig

Az általános iskolát szülőfalumtól tíz kilométerre kezdtem, így elég korai élményeim között van a buszra futás, buszra várás, a hidegben elakadt busz /elaludt a buszsofőr/ egyszerűen késik húsz percet, mert megteheti, a következő úgyis néhány óra múlva jön nem túl kellemes tapasztalata.

Aztán Marosvásárhelyre kerültem, ahol még keserűbb a helyzet, a busz nagyjából akkor jár, amikor úgy sikerül, a menetrend nem jelent semmit, és mivel a sofőrök nem kapnak ebédszünetet, ezért szakítanak maguknak, így a nap bizonyos szakában értelmetlen várni, de amúgy is legtöbb városon belüli távolságnál gyorsabb a gyaloglás (és még gyorsabb lenne a biciklizés, de ugye nem sok bicikliút van arrafelé).

A vonatozással sincs jobb élményem: kígyózó sorok a jegypénztárnál, régi vonatok berobogva régi állomásokra, kevés járat, nem túl szerencsés összeköttetések, az évek során ülésekre ömlött sör émelyítő szaga, indokolatlanul hosszú utazási idő bizonyos távokon.

Rossznak hangzik, de az ember alapvetően hálás, hogy mindezek a dolgok vannak, elérhető árban általában biztonságban eljuttatnak A pontból B-be, de túlzás azt mondani, hogy ne lehetne fejleszteni.

Amikor először belekeveredtünk a hollandiai tömegközlekedés sűrűjébe, új világ tárult fel előttünk. Korábban is metró-rajongók voltunk – a mozgólépcsőtől a jellegzetes illat és szag szerelemgyerekén keresztül a földalatti hangulatig minden izgalmas tud lenni vele kapcsolatban, ha csak néhanapján találkozik vele az ember, de még hosszútávon is ráébredek néha némelyik kellemes jellemzőjére – merthogy ha itt nem leszel metró-fan, akkor sehol.

Vannak kifejezetten szépnek mondható, nem földalatt futó részei, a Rijnhaven és Maashaven megállók között például egy rövidebb szakaszon a Maas folyó vizével párhuzamosan fut a szerelvény, ha megfelelő szögből nézed, szinte olyan, mintha a nyílt tengeren száguldanál, a távolban felhőkarcolókkal (a tengerrel ellentétben, ezek igaziak).

Máshol pedig pont olyan, mint minden nagyvárosi földalatti: nem túl látványos a kilátás, csúcsidőben azért már kicsit sok az ember, viszont a leggyorsabb eszköz átszelni a várost, folyót. El is kérik az árát, napi négy-öt eurót lazán elutazgat a (még egyelőre kedvezményeket nem kihasználó, új életet kezdő) emberfia-lánya, a blattolástól pedig okosan és egyszerűen veszik el a kedvét a potenciális törvényszegőknek: ha nem “csekkoltál” (pittyantottál, jelentkeztél) be, akkor a legtöbb megállóhelyen egész egyszerűen nem enged ki a kapu.

S persze oda kell figyelni, hogy ne felejtsen el kicsippantani a metró- (ja, és villamos-, busz-, valamint vonatutas, merthogy ugyanazzal az egy kártya-szerű jeggyel szállsz fel minden tömegközlekedési eszközre) kártyáddal, különben több vonódik le róla, mint az amúgy beszállási minimum négy euró (amiből aztán az ember az utazás végén visszakapja a megtett távolság függvényében a neki járó maradékot, vagy hozzáadódik a többlet).

Minden gyakran jár, nem késik, és nagyon logikus, szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármit el lehessen rontani, de szerencsére fejlődő országból érkező atyafiként sikerült.

Egy alkalommal, még az első hetekben a google térképén tájékozódtunk, hogy melyik a leggyorsabb módja eljutni Rotterdamba, ajánlott egy piros színnel jelzett járművet, más nagyvárosokban töltött idő alatt felszedett tudásból úgy gondoltuk, hogy biztosan troli lesz.

Pici tájékozódás után kiderült, hogy vonatot kell keresni, meg is találtuk hamar, indulás előtt egy perccel sikerült felhuppanni rá, kalauz, utas már mind elhelyezkedve várakozott.

Az első benyomás elég erős volt, én két perc után kértem, hogy keressük meg a másodosztályt, mert nem érzem itt jól magam, valami nagyon furcsa. Körbenéztük, másodosztályon voltunk. Körülöttünk mindenki ingben, öltönyben, aktatáskával.

A vonat elindult, gombóc a torokban, a kis képernyőn felvillantak az állomások: Rotterdam, Brüsszel, Párizs. Néhány perc múlva kiírta a vonat sebességét is, körülbelül 309 kilométer per órával száguldottunk el az autópályán araszoló színes autószerű pöttyök mellett.

Ezen a ponton már eléggé meg voltunk ijedve, hogy hova a francba keveredtünk, miért sikerült becsippantanunk, miért engedtek ide minket fel, és vajon sikerül-e kivenni egy lakást, vagy luxusvonatot megjárt hajléktalanok leszünk a büntetés kifizetése után.

Rotterdam előtt felkászálódtunk, elindultunk az ajtó felé, kissé sápadt és eltévedt fejünket látva a kalauz megkérte, hogy mutassuk meg a foglalásainkat.

Foglalásainkat?- kérdeztünk vissza, mire az arcán megjelent a „velemnevicceljetek” kifejezés.

Újra ránk nézett, látta rajtunk, hogy nem akarunk rosszat, de nem tudjuk, hogy mi történik. A vonat bárjánál (igen, az is volt neki) ácsorgó emberek is ránk pillantottak, a kalauz kifejtette, hogy éppen egy magánvonatra sikerült felszöknünk, és nagyon meg kellene büntessen, de valamiért nem vett minket észre felszálláskor, most már hagyjuk.

Hollandia másik fontos közlekedési eszköze a bicikli: bicikliznek nyáron, esőben, hidegben, hajnalban, sötétben. Teker az idős, de megy mellette a ötéves is, aki már profi módjára óvatosan elengedni fél kezével a kormányt, és jelez, ha le akar térni.

Bicikliznek öltönyben, tűsarkuban, elektromos biciklivel, közepesen jó biciklivel, de olyannal is, amely olyan hangokat ad ki, hogy amikor megjelenik az ember azt hiszi, hogy egy vándorcirkusz közeledik.

 

 

Aki biciklivel van, annak elsőbbsége van, a biciklisre vigyázni kell, gyakorlatilag nincs olyan baleset, amelyben a két keréken közlekedőt ítélik hibásnak bármilyen más járművel szemben.

Bicikliút mindenhol van, a legkisebb utcákban is zökkenőmentesen lehet tekerni, és az én szegénységem, de én itt láttam először biciklis körforgalmat is.

Végtelenségig lehet ragozni, de ez egy külön kultúra, ahol teljesen normálisnak számít, ha valaki esőben éppen próbál stoppolni a bicikliút mellett, hátha valaki elviszi, de már láttam olyat is, hogy az illető éppen cigit próbált kérni a mellett tekerő honfitársától.

De ha már külön kultúra, és kezdeti nehézségek, nem akarom kihagyni a biciklis szerencsétlenkedést se: egyik reggel munkába menet az útjavítás miatt szűkített biciklisávon tekertem, és mivel készültem lefordulni bal irányba, picit lassítottam, és elindul a bal kezem, hogy jelezzem a szándékot.

Kedves biciklistársam, hatvan körüli bácsi fülessel a fején látva, hogy lassítok, úgy döntött, hogy nem totyog mögöttem, inkább megelőz, aminek az lett a vége, hogy ő a balomon mellettem, a kezem meg az ő jobb vállára helyezve.

Az első meglepődés után mindketten elkezdetünk kacagni, közben meg próbáltunk úgy leválni egymásról a kanyar előtt, hogy egyikünk se boruljon fel.

Tanulni még van, amit, de a hollandiai közlekedés működő, és ha más bizonyítékom nincs is arra, hogy szeretem, biztos vagyok benne, hogy valamelyik turista valamelyik mappájában van egy olyan kép, ahol vigyorogva, enyhén kilógó nyelvvel biciklizek bele a naplementébe.

 

Transzlét, avagy hogyan legyünk postai poszterek

A első napok “jaj, hollandul van az álláshirdetés, én erre nem jelentkezek, mert kell hozzá nyelvtudás” hozzáállását hamar felváltotta a “ha nem írják, hogy kell holland nyelvtudás, lefordítom, s jelentkezek” túlélési stratégiája.

Segítségünkre a Google Translate volt, mi sokat kacagtunk a végeredményen, gondoltuk, megmutatjuk a kedvenc fordításainkat, úgyhogy aki úgy érzi, hogy a szív és lélek hálózatépítője, annak jó hírünk van.

46493538_332440760918980_7298399000804196352_nCapture

en

ff

ggggg

hghhhh

jjj

 

na

Igen, az egy hajó

De mi történik, amikor az ember lánya (és fia) megkapta a Hollandiában üdvözlő sms-t a szolgáltatótól, elhagyta az első szélmalmokat, megérkezett az ideiglenes szállásra és lepakolt?

Esetünkben gyanútlan örvendezés volt, hogy mégiscsak itt vagyunk, annyi minden ellenére megcsináltuk, és jöhet, aminek jönnie kell.

Jön is. Bár úgy határoztunk a legeslegelején, hogy akkor indulunk útnak, amikor legalább egyikünknek állása van, és van, ahol álomra hajtani a fejünket, el kellett engedjük ezt az elvárást.

Az országot az elmúlt tíz évben megrohamozták a különböző országok hozzánk hasonló népmesebeli harmadik legény és leányai, úgyhogy gyakorlatilag lehetetlen távolból intézkedni.

Kevés a lakás, a lakbér közeledik a Tejúthoz, és a bérléshez vagy nagyon sok szerencséje kell legyen az embernek, vagy minimum három hónapos munkaszerződése, amit fel tud mutatni a tulajdonosnak bizonyítván, hogy megbízható bérlő lesz.

De munkát nem kapsz BSN szám nélkül, amire várni kell, és ha végleges számot akarsz, akkor kell egy lakás, ahová regisztrálhatsz és ha a hatóságok meglátogatnak, akkor ott találnak. Ördögi körnek lehetne nevezni, de a közepén csücsülve minimum egymással párhuzamosan futó egyenesek csapata, akiket a francnak se tudsz annyira egymáshoz édesgetni, hogy legyen valahol egy pontocska, amiből kiindulhatsz.

És amikor valahogy meglesz az egyik, elérhetővé válik minden más is, és csak azért nem iratkozol le a hétféle lakáskereső oldalról és lépsz ki a tizenegy helyi albérletes csoportból, mert néha szembejönnek a hirdetések, és valami gyomortájékon érezhető boldogságérzet és hála tölt el, hogy ez téged igazából már rohadtul nem érdekel.

Az otthon perspektíva. Egy origo, amiből kiindulva kiismerhetővé szelídül az amúgy méreteivel lenyűgöző (némely itt kikötő luxushajó nagyjából tízemeletnyi behemótja is eltörpül Hollandia egyetlen igazi „skyline-ja” mellett) és lenyűgöző méretű (lazán húsz perc metrózással három kisebb városon halad át az ember, és ez az út még korántsem nagy százalékát fedi le a metróhálózatnak) tudományos fantasztikus-történetekből előlépett város.

A régi hiánya is jele természetesen valami szomorúnak, a második világháború ritkán látott rombolással söpört itt végig. A hollandok ez porig rombolt várost arra használták, hogy felépítsék Európa egyik legmodernebb metropoliszát, ahol nem taposnak le a turisták, biciklin te vagy a város ura, biztosan van kelet-Európai, suriname-i, holland és két lengyel munkatársad, mindeközben a kezdő konyhai dolgozó és gyári munkás is egy munkanap alatt megkeresi a heti bő étkezését és utazását. Két hónap alatt az autóját. Pár év alatt a házát.

Elérhetőbb némely olyan perspektíva, hogy kanyarodjunk vissza kicsit, ami pár kilométerrel arrébb még csak messzi küzdés utáni, szinte elérhetetlen, mesés céloknak látszanak. Ezért is történhet itt meg, hogy itt a többéves börtönbüntetéséből szabadult, jó útra tért rossz útra tért egykori fiatal és a másodállásban grafikus-szakember és az amúgy egész nap hangosan káromkodó olasz is boldogan megfér egy futószalag mellett.

És az is természetes egy idő után, hogy az egyik szomszédod török, és a másik lengyel, így váltva tanulod a két nyelven a kutya-és a gyerekfegyelmezésre használt szavakat, és az sem lep meg, hogy a környékeden több nő visel kendőt, mint körömlakkot.

Mellettük persze bőven akad holland is. Ők picit tartják a távolságot, de nagyokat mosolyognak, ha próbálsz a nyelvükön mondikálni valamit.

Hogy mikor válik valaki idevalósivá, fogalmam sincs, sok kör, rengeteg lépcsőfok, megszerzett tudás, ledolgozott év kellhet hozzá, de tény, hogy amikor szakadó esőben (valószínűleg rettenetesen látványosan erőlködve) biciklizek felfele a hídon, és körülöttem csak sztereotipikusan holland kinézetű tekerők vannak, akkor olyan bajtársi összemosolygások vannak, hogy az majdnem felér egy otthoni istenhozottnálunk pálinkás koccintással.