Rozsdás biciklitől a luxusvonatig

Az általános iskolát szülőfalumtól tíz kilométerre kezdtem, így elég korai élményeim között van a buszra futás, buszra várás, a hidegben elakadt busz /elaludt a buszsofőr/ egyszerűen késik húsz percet, mert megteheti, a következő úgyis néhány óra múlva jön nem túl kellemes tapasztalata.

Aztán Marosvásárhelyre kerültem, ahol még keserűbb a helyzet, a busz nagyjából akkor jár, amikor úgy sikerül, a menetrend nem jelent semmit, és mivel a sofőrök nem kapnak ebédszünetet, ezért szakítanak maguknak, így a nap bizonyos szakában értelmetlen várni, de amúgy is legtöbb városon belüli távolságnál gyorsabb a gyaloglás (és még gyorsabb lenne a biciklizés, de ugye nem sok bicikliút van arrafelé).

A vonatozással sincs jobb élményem: kígyózó sorok a jegypénztárnál, régi vonatok berobogva régi állomásokra, kevés járat, nem túl szerencsés összeköttetések, az évek során ülésekre ömlött sör émelyítő szaga, indokolatlanul hosszú utazási idő bizonyos távokon.

Rossznak hangzik, de az ember alapvetően hálás, hogy mindezek a dolgok vannak, elérhető árban általában biztonságban eljuttatnak A pontból B-be, de túlzás azt mondani, hogy ne lehetne fejleszteni.

Amikor először belekeveredtünk a hollandiai tömegközlekedés sűrűjébe, új világ tárult fel előttünk. Korábban is metró-rajongók voltunk – a mozgólépcsőtől a jellegzetes illat és szag szerelemgyerekén keresztül a földalatti hangulatig minden izgalmas tud lenni vele kapcsolatban, ha csak néhanapján találkozik vele az ember, de még hosszútávon is ráébredek néha némelyik kellemes jellemzőjére – merthogy ha itt nem leszel metró-fan, akkor sehol.

Vannak kifejezetten szépnek mondható, nem földalatt futó részei, a Rijnhaven és Maashaven megállók között például egy rövidebb szakaszon a Maas folyó vizével párhuzamosan fut a szerelvény, ha megfelelő szögből nézed, szinte olyan, mintha a nyílt tengeren száguldanál, a távolban felhőkarcolókkal (a tengerrel ellentétben, ezek igaziak).

Máshol pedig pont olyan, mint minden nagyvárosi földalatti: nem túl látványos a kilátás, csúcsidőben azért már kicsit sok az ember, viszont a leggyorsabb eszköz átszelni a várost, folyót. El is kérik az árát, napi négy-öt eurót lazán elutazgat a (még egyelőre kedvezményeket nem kihasználó, új életet kezdő) emberfia-lánya, a blattolástól pedig okosan és egyszerűen veszik el a kedvét a potenciális törvényszegőknek: ha nem “csekkoltál” (pittyantottál, jelentkeztél) be, akkor a legtöbb megállóhelyen egész egyszerűen nem enged ki a kapu.

S persze oda kell figyelni, hogy ne felejtsen el kicsippantani a metró- (ja, és villamos-, busz-, valamint vonatutas, merthogy ugyanazzal az egy kártya-szerű jeggyel szállsz fel minden tömegközlekedési eszközre) kártyáddal, különben több vonódik le róla, mint az amúgy beszállási minimum négy euró (amiből aztán az ember az utazás végén visszakapja a megtett távolság függvényében a neki járó maradékot, vagy hozzáadódik a többlet).

Minden gyakran jár, nem késik, és nagyon logikus, szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármit el lehessen rontani, de szerencsére fejlődő országból érkező atyafiként sikerült.

Egy alkalommal, még az első hetekben a google térképén tájékozódtunk, hogy melyik a leggyorsabb módja eljutni Rotterdamba, ajánlott egy piros színnel jelzett járművet, más nagyvárosokban töltött idő alatt felszedett tudásból úgy gondoltuk, hogy biztosan troli lesz.

Pici tájékozódás után kiderült, hogy vonatot kell keresni, meg is találtuk hamar, indulás előtt egy perccel sikerült felhuppanni rá, kalauz, utas már mind elhelyezkedve várakozott.

Az első benyomás elég erős volt, én két perc után kértem, hogy keressük meg a másodosztályt, mert nem érzem itt jól magam, valami nagyon furcsa. Körbenéztük, másodosztályon voltunk. Körülöttünk mindenki ingben, öltönyben, aktatáskával.

A vonat elindult, gombóc a torokban, a kis képernyőn felvillantak az állomások: Rotterdam, Brüsszel, Párizs. Néhány perc múlva kiírta a vonat sebességét is, körülbelül 309 kilométer per órával száguldottunk el az autópályán araszoló színes autószerű pöttyök mellett.

Ezen a ponton már eléggé meg voltunk ijedve, hogy hova a francba keveredtünk, miért sikerült becsippantanunk, miért engedtek ide minket fel, és vajon sikerül-e kivenni egy lakást, vagy luxusvonatot megjárt hajléktalanok leszünk a büntetés kifizetése után.

Rotterdam előtt felkászálódtunk, elindultunk az ajtó felé, kissé sápadt és eltévedt fejünket látva a kalauz megkérte, hogy mutassuk meg a foglalásainkat.

Foglalásainkat?- kérdeztünk vissza, mire az arcán megjelent a „velemnevicceljetek” kifejezés.

Újra ránk nézett, látta rajtunk, hogy nem akarunk rosszat, de nem tudjuk, hogy mi történik. A vonat bárjánál (igen, az is volt neki) ácsorgó emberek is ránk pillantottak, a kalauz kifejtette, hogy éppen egy magánvonatra sikerült felszöknünk, és nagyon meg kellene büntessen, de valamiért nem vett minket észre felszálláskor, most már hagyjuk.

Hollandia másik fontos közlekedési eszköze a bicikli: bicikliznek nyáron, esőben, hidegben, hajnalban, sötétben. Teker az idős, de megy mellette a ötéves is, aki már profi módjára óvatosan elengedni fél kezével a kormányt, és jelez, ha le akar térni.

Bicikliznek öltönyben, tűsarkuban, elektromos biciklivel, közepesen jó biciklivel, de olyannal is, amely olyan hangokat ad ki, hogy amikor megjelenik az ember azt hiszi, hogy egy vándorcirkusz közeledik.

 

 

Aki biciklivel van, annak elsőbbsége van, a biciklisre vigyázni kell, gyakorlatilag nincs olyan baleset, amelyben a két keréken közlekedőt ítélik hibásnak bármilyen más járművel szemben.

Bicikliút mindenhol van, a legkisebb utcákban is zökkenőmentesen lehet tekerni, és az én szegénységem, de én itt láttam először biciklis körforgalmat is.

Végtelenségig lehet ragozni, de ez egy külön kultúra, ahol teljesen normálisnak számít, ha valaki esőben éppen próbál stoppolni a bicikliút mellett, hátha valaki elviszi, de már láttam olyat is, hogy az illető éppen cigit próbált kérni a mellett tekerő honfitársától.

De ha már külön kultúra, és kezdeti nehézségek, nem akarom kihagyni a biciklis szerencsétlenkedést se: egyik reggel munkába menet az útjavítás miatt szűkített biciklisávon tekertem, és mivel készültem lefordulni bal irányba, picit lassítottam, és elindul a bal kezem, hogy jelezzem a szándékot.

Kedves biciklistársam, hatvan körüli bácsi fülessel a fején látva, hogy lassítok, úgy döntött, hogy nem totyog mögöttem, inkább megelőz, aminek az lett a vége, hogy ő a balomon mellettem, a kezem meg az ő jobb vállára helyezve.

Az első meglepődés után mindketten elkezdetünk kacagni, közben meg próbáltunk úgy leválni egymásról a kanyar előtt, hogy egyikünk se boruljon fel.

Tanulni még van, amit, de a hollandiai közlekedés működő, és ha más bizonyítékom nincs is arra, hogy szeretem, biztos vagyok benne, hogy valamelyik turista valamelyik mappájában van egy olyan kép, ahol vigyorogva, enyhén kilógó nyelvvel biciklizek bele a naplementébe.

 

Advertisements

Transzlét, avagy hogyan legyünk postai poszterek

A első napok “jaj, hollandul van az álláshirdetés, én erre nem jelentkezek, mert kell hozzá nyelvtudás” hozzáállását hamar felváltotta a “ha nem írják, hogy kell holland nyelvtudás, lefordítom, s jelentkezek” túlélési stratégiája.

Segítségünkre a Google Translate volt, mi sokat kacagtunk a végeredményen, gondoltuk, megmutatjuk a kedvenc fordításainkat, úgyhogy aki úgy érzi, hogy a szív és lélek hálózatépítője, annak jó hírünk van.

46493538_332440760918980_7298399000804196352_nCapture

en

ff

ggggg

hghhhh

jjj

 

na

Igen, az egy hajó

De mi történik, amikor az ember lánya (és fia) megkapta a Hollandiában üdvözlő sms-t a szolgáltatótól, elhagyta az első szélmalmokat, megérkezett az ideiglenes szállásra és lepakolt?

Esetünkben gyanútlan örvendezés volt, hogy mégiscsak itt vagyunk, annyi minden ellenére megcsináltuk, és jöhet, aminek jönnie kell.

Jön is. Bár úgy határoztunk a legeslegelején, hogy akkor indulunk útnak, amikor legalább egyikünknek állása van, és van, ahol álomra hajtani a fejünket, el kellett engedjük ezt az elvárást.

Az országot az elmúlt tíz évben megrohamozták a különböző országok hozzánk hasonló népmesebeli harmadik legény és leányai, úgyhogy gyakorlatilag lehetetlen távolból intézkedni.

Kevés a lakás, a lakbér közeledik a Tejúthoz, és a bérléshez vagy nagyon sok szerencséje kell legyen az embernek, vagy minimum három hónapos munkaszerződése, amit fel tud mutatni a tulajdonosnak bizonyítván, hogy megbízható bérlő lesz.

De munkát nem kapsz BSN szám nélkül, amire várni kell, és ha végleges számot akarsz, akkor kell egy lakás, ahová regisztrálhatsz és ha a hatóságok meglátogatnak, akkor ott találnak. Ördögi körnek lehetne nevezni, de a közepén csücsülve minimum egymással párhuzamosan futó egyenesek csapata, akiket a francnak se tudsz annyira egymáshoz édesgetni, hogy legyen valahol egy pontocska, amiből kiindulhatsz.

És amikor valahogy meglesz az egyik, elérhetővé válik minden más is, és csak azért nem iratkozol le a hétféle lakáskereső oldalról és lépsz ki a tizenegy helyi albérletes csoportból, mert néha szembejönnek a hirdetések, és valami gyomortájékon érezhető boldogságérzet és hála tölt el, hogy ez téged igazából már rohadtul nem érdekel.

Az otthon perspektíva. Egy origo, amiből kiindulva kiismerhetővé szelídül az amúgy méreteivel lenyűgöző (némely itt kikötő luxushajó nagyjából tízemeletnyi behemótja is eltörpül Hollandia egyetlen igazi „skyline-ja” mellett) és lenyűgöző méretű (lazán húsz perc metrózással három kisebb városon halad át az ember, és ez az út még korántsem nagy százalékát fedi le a metróhálózatnak) tudományos fantasztikus-történetekből előlépett város.

A régi hiánya is jele természetesen valami szomorúnak, a második világháború ritkán látott rombolással söpört itt végig. A hollandok ez porig rombolt várost arra használták, hogy felépítsék Európa egyik legmodernebb metropoliszát, ahol nem taposnak le a turisták, biciklin te vagy a város ura, biztosan van kelet-Európai, suriname-i, holland és két lengyel munkatársad, mindeközben a kezdő konyhai dolgozó és gyári munkás is egy munkanap alatt megkeresi a heti bő étkezését és utazását. Két hónap alatt az autóját. Pár év alatt a házát.

Elérhetőbb némely olyan perspektíva, hogy kanyarodjunk vissza kicsit, ami pár kilométerrel arrébb még csak messzi küzdés utáni, szinte elérhetetlen, mesés céloknak látszanak. Ezért is történhet itt meg, hogy itt a többéves börtönbüntetéséből szabadult, jó útra tért rossz útra tért egykori fiatal és a másodállásban grafikus-szakember és az amúgy egész nap hangosan káromkodó olasz is boldogan megfér egy futószalag mellett.

És az is természetes egy idő után, hogy az egyik szomszédod török, és a másik lengyel, így váltva tanulod a két nyelven a kutya-és a gyerekfegyelmezésre használt szavakat, és az sem lep meg, hogy a környékeden több nő visel kendőt, mint körömlakkot.

Mellettük persze bőven akad holland is. Ők picit tartják a távolságot, de nagyokat mosolyognak, ha próbálsz a nyelvükön mondikálni valamit.

Hogy mikor válik valaki idevalósivá, fogalmam sincs, sok kör, rengeteg lépcsőfok, megszerzett tudás, ledolgozott év kellhet hozzá, de tény, hogy amikor szakadó esőben (valószínűleg rettenetesen látványosan erőlködve) biciklizek felfele a hídon, és körülöttem csak sztereotipikusan holland kinézetű tekerők vannak, akkor olyan bajtársi összemosolygások vannak, hogy az majdnem felér egy otthoni istenhozottnálunk pálinkás koccintással.

 

 

 

Sajtos szalmakrumpli száz eurósban

Körülbelül egy évvel ezelőtt, a tízpercenként közlekedő buszra bő negyven perce várva került elő a téma, hogy el kéne menni.

Akkor még nem tudtuk, hogy hova, csak szempontok voltak: szabaduljunk meg a korrupt rendszertől, a „jóleszazúgy” hozzáállástól, a „balsorsakitrégentép” hangulattól.

Szerettünk volna egy olyan helyen élni, ahol azt érezzük, hogy fejlődik körülöttünk a világ, ahol olyasmit dolgozhatunk, amiben látunk szakmai fejlődést, van örömünk benne és meg is tudunk élni belőle, esetleg akár időnként felelősségteljesen félretenni. Vagy mindezekből legalább egy érvényesül, már az is változás.

Végül az országok körét leszűkítettük háromra, a szempontjaink alapján pedig Hollandia győzött.

Az elképzelés és a megvalósítás között közel egy év telt el. Ezalatt volt sok rágódás, hogy jó ötlet vagy sem kilépni a biztonságosból, ha az fullaszt; sok olyan nap, amikor az aktuális helyzet  – legyen az egy éjszaka megszavazott törvény, egy banikat számolgatós vásárlás vagy egy értelmetlen munkanap – fejbe vágott, hogy menni kell; jó néhány beszélgetés erről (szülőkkel vita, barátokkal szomorú, de megértő bólogatás) és rengeteg utánajárás.

Aztán azóta kezdünk itt lenni. Még csak kezdünk, de mert azért van az országnak egy „belső köre”, ahová be kell kerülni, addig pedig bizonyos mennyiségű pénzt elkölteni, ki-ki szerencséjétől függően, a szállás- illetve munkakeresésen belüli kudarcokon és sikeren keresztülmenve.

Most már magunkénak érezzük az utcánkat, sajátunknak a környező oszlopokat, amelyek potenciális parkolóhelyek kerékpárjaink számára, és ha gürcölős munkában lenni nem is, de a csodálatos Erasmus-hídon, vagy a városközi alagúton eljutni a munkahelyeinkre már kifejezetten felemelő élmények tudnak lenni napi szinten.

Kezdünk már megtanulni biciklivel közlekedni, együtt élni a város forgalmával, megtaláltuk a kedvenc útvonalakat hazafelé, és tettünk már kilométeres túrákat friss levegőjű zöldterületen átkerekezve. Kicsit talán túl gyorsan is fogad be az ország, már elkezdtek a lekötőink berozsdásodni, pedig zárjaik forognak tengelyük körül huszonnégy óránként legalább egyszer.

Barátok noszogatására és saját mesélési-, és elemzési kényszerünket kielégítendő hoztuk létre ezt a blogot: szeretnénk megosztani, hogy milyen itt élni jó és rossz oldalaival együtt, milyen nekünk itt ebben az ismerősök, barátok, családnélküli új életben kettesben felfedezni Hollandiát. Végigkövethetitek, hogy hol és hogyan landolunk, cserébe mi is tisztábban és összeszedettebben látjuk, hogy mi történik velünk.

És az első négykezes naplónk létrejöttét hogyan is ünnepelhetnénk másképp, mint a hollandok egyik nemzeti ételével, a szalmakrumplival, jobb híján az előző lakóktól ránkmaradt száz eurósnak kinéző szalvétával felitatva az olajat.

Ugye a kerítés és a kolbász illuziója…

IMG_20181103_180847