Son of the beach, avagy a kétórás vakáció

Aki azt mondja, száz százalékig kiismeri a holland időjárást, az tornádónyit hazudik. Na nem azt értjük ez alatt, hogy az aznapi időjárásról ne lehetne viszonylag (sőt, meglepően, órára bontva pontosan) megbízható információhoz jutni, hiszen ebben híresen jó a hagyományosan hajós Hollandia. Sokkal inkább arról, hogy egyik hétről a másikra lehetetlen megjósolni, hogy adott évszak melyik arcát mutatja majd.

DSC00028.JPG
Nehézségek

Kaptunk már el itt rögtön érkezéskor egy szokatlanul késői nyarat, ami szinte egyik napról a másikra hozta magával a kopár, esős telet, majd egy hétnyi kiadós havazás után rövid tavaszt kaptunk, hogy azt egy hosszas, nyálkás február kövesse. Áprilisról ne is beszéljünk, húszfokos hét után kissé meglepődve húzódtunk fedezékbe az esőnek induló, jeges havazás elől egy kellemesen naposnak induló szombaton.

Egy dolog állandó csak: a meglepetés-szerűen, sarok után kibukkanó, metsző parti szél, ami Rotterdam szinte bármelyik szélvédettnek tűnő csücskében megtalál, nagy melegekben jó barátként üdvözlöd, de ha épp a gyorskaját próbálod menteni az zuhogó jégben ázó papírzacskóban, nem mindig esik jól egy lopott fuvallat ázott testednek.

Ha viszont hajlandó vagy bizalommal tekinteni, minden racionális megfontolás ellenére, minden ragyogónak induló tavaszi napra, a kellemes meglepetések sem fognak elkerülni.

Ittlétünk nagyjából második hetén, egy meleg szeptemberi napon hangzott el a kérdés: „Amúgy tudod, hogy egy órára vagyunk a tengertől?”.

A kérdést egy többhónapos sóhaj követte, hiszen bármennyire is szeretjük a tengerpartot (egyikünk talán kicsit betegesen is, khm), de mindig másra kellett az idő vagy a pénz, vagy egyszerűen csak az időjárás nem engedte, hogy megnézzük, milyen, ha a Csíkszereda-Udvarhely táv megtevése után nem a Melinda Impex, hanem egy homokos tengerpart látványa fogad.

Gyerekkorom “tengerremenős” napjain mindig hajnalban keltünk (de csak mi, anyukám rendszerint a többiek ébresztéséig pakolt), végigutaztuk a napot, aztán mindennel felpakolva valahogy megérkeztünk a Tengerre.

Ezekhez a napokhoz a forró homok algával keveredett illata, és a Tenger beláthatatlan képe társult, a legjobb érzés a víz és az úszógumi biztosította súlytalanság volt.

(Igen, én vagyok, aki rajong).

A tengerre menés első közös verziója kissé talán már túl jó is volt: olaszországi kirándulásunk alkalmával sikerült egy minden szempontból szimpatikus lakást találni, aminek a nappalija mellesleg a tengerre nézett, de nem ám csak úgy távoli díszletként: a kapu becsukásától a lábujjka homokba túrásáig lassú tempóban is tíz percnyi séta volt. Azért ez már szinte kicsit túl sok a jóból.

Mikor végre megfelelt a csillagok állása, összeszedtük az utipakkot, remélve, hogy ezúttal végre pakolunk elég innivalót (természetesen nem), és felültünk a metróra. Meglepő módon ezúttal a földalatti a tengerparti (a) Hágát (hiszen eredetiben: Den Haag, és nem simán csak Haag) közelítette – volna, csakhogy elkaptuk azon ritka napok egyikét, amikor a Rotterdam egyik végétől Hága központjáig szállító metróvonal épp húsvéti pihenőt tartott.

Úgyhogy bekeveredtünk inkább városunk (egyik) központi metró-állomására, a rendkívül fotógén, de élőben (természetesen) még lenyűgözőbb Blaak peronjára. Ide aztán kisvártatva befutott a tényleg gyors Rotterdam-Hága gyors, és nagyjából fél óra múlva, már azt képzeltük, hogy érezzük is régen várt tengerszagot a hágai pályaudvaron.

Ez, persze, még kissé naív, korai remény volt, hiszen itt még egyet a helyi villamost is meglovagoltuk. Talán meg is untuk volna a sok tömeges közlekedési eszközt, de ez az élmény azért nekünk is vadiúj volt, Hágát verőfényben, hétvégi nyüzsgésben, villamosablakból nézni külön kirándulást is megért volna (vagyis, remélhetőleg, fog még).

A Hága szomszédájban található Schevenningen partrészhez vezető úton szépen lassan adta életjelét a tenger: néhány kékre festett vendéglő, az a jellegzetes sósság a levegőben, és a villák illetve kiadó lakások sora – még ha annyira másként tengeri is, mint bármelyik általunk látott városrész – egyértelműen jelezte, hogy közeledünk.

Persze ekkora felkészüléssel lehetne csalódás is: szemetes part, szervezetlenség, mocskos víz, túl sok ember, vagy a román partok törülközőnkön lépkedő és napozásunkba beleordibáló kürtőskalács-árus hollandiai változata, de nagy örömünkre egyikkel se találkoztunk.

DSC09990.JPG

Ahogy elénk tárult a látvány, megint csak elkapott ez az „és mit itt élünk” érzése.  A szép, rendezett szakaszon tökéletes arányban vendéglők, és besétálható tér, akinek pedig több kell, mint a napozgatás, az moziban, tropikáriumban hűtheti le magát, vagy van lehetőség kipróbálni többek között bungee jumpingot, ami figyelembe véve, hogy a tenger végtelenjébe lógatnak bele, biztosan egy maradandó élmény, még ha számomra sose remélheti felülírni a lábujjkák közé bekérenzkedő homok örömét.

DSC09994.JPG

És hát a helyszínről is ejthetünk egy-két szót, mert itt is a klasszikus és sci-fi keveredik hangulatban, egyszerre egy szupermodern bevásárlóközpont, és deszkából tákolt móló, rajta bizonyos helyenként fizetős kukkerrel, és persze, pöpec kilátással.

DSC09987.JPGDSC00066.JPG

Az idő pedig végig velünk tartott, és koranyári hangulatba ringatott benünnket a szél, a homok és a víz összképe, úgyhogy végül összeszorítottuk a fogunk, és minden hazulról hozott takarékossági megfontolást sutba dobva, vettünk egy-egy pohár csapolt Grolsch-t (amit, amióta ide költöztünk, teljesen másképp hallok már kimondva a fejemben), és édeskés-kesernyés komlóízzel tettük teljessé a tengerparti vakáció-fílinget.

SONY DSC

 

 

Reggeli kilátások

Hétfő reggel, Rotterdam, Maashaven metrómegálló (ami elég látványosan különbözik a legtöbb zárt, puritánul dekorált földalatti-állomástól, mivel vagy tíz méter magasságban érkezik a metró a peronra, és szép napokon egészen elképesztő a kilátás a Maashaven és a központ felé következő szomszédos RIjnhaven között, rálátni a rotterdami kikötőre, az Euromastra és a folyamatosan épülő „skyline-ra”), metsző holland szél, a peron néptelen. Öt óra ötvenöt perc van, a kijelző szerint egy perc múlva befut a következő szerelvény.

Nagyjából néhány másodperccel azelőtt, hogy a Rotterdam Centraal irányába közlekedő D-vonat berobogna az állomásra, nyílik a lift ajtaja, és kilép belőle az a néhány ember, akikkel most már hónapok óta minden hajnalban osztozunk a rövid úton, ami a most már otthoni megállónak számító Maashaven és a központi metrócsomópont, a Beurs között telik el.

Általában három perc, rosszabb esetben négy, nem sok, épp csak annyira elég, hogy a szélfútta végtagok felengedjenek, a (még március végén is) télikabátos utasok pedig hozzászokjanak a fűtött metrókocsi melegéhez, és máris lehet le- illetve átszállni. A Beurstől még egy adag metrózás, valamivel hosszabb, megvan az kilenc perc is, és máris a kiindulóponttól kilenc kilométerre találja magát az ember, Schiedam (Rotterdam egyik elővárosa) központjában, ahol már szintén a helyi ismerős arcok köszöntenek. A mindig táskás szemű ellenőr, majd a mosolygós, Metro-újságot osztogató úriember, aki láthatóan túlképzett a lapszóráshoz, valahogy mégis minden reggel mosolyog, és, felismerve a „rokonlelket”, egy ideje már köszön is nekem, a koránkelő sorstársnak.

Néhány órával később, más helyszínen még nem teljesen éber állapotukban, de már nagy mosollyal az arcukon érkeznek kilencórás megszokott figurák: a két néni, aki mindig extra tejet kér a kávéhoz; a gerincfájós bácsi, akinek megvan a törzsasztala, ahol meg tudja pihentetni a hátát; a nagyon harsány spanyol férfi, aki mindig úgy robog be, mintha éppen egy táncot készülne előadni, aztán inkább mégis meggondolja magát, és leül kávézni.

Szépen-lassan szoktuk meg egymást: az elején csak elmosolyogtunk egymás mellett, aztán fiatalabb lévén elkezdtem köszönni nekik – lelkesen hollandul – ők meg kihallva az igyekezetet és valószínűleg minden véthető hibát, visszaköszöntek angolul.

Ahogy teltek a hetek, ezek a beszélgetések egyre tovább vittek: persze nem kell atomfizikáról szóló értekezést elképzelni, de mind beleadtunk apait-anyait, hogy abból a napi pár mondat a lehető legtartalmasabb legyen.

Van már biztosítás, bejelentett lakcím, kedvenc sajtos, hűségkártya az állatkereskedésben, kedvenc útvonal hazafele.

Amióta itt vagyunk, láttunk embereket lerombolni egy nagy épületet, aminek a helyén már egy játszótér áll úgy, mintha mindig is ott lett volna; de múlt héten beköltöztek abba a lakásba is, amelynek ittlétünk második hónapjában hordták ki a lépcsőjét, és kezdték el újraépíteni az egészet. És látjuk minden reggel a magunk alkalmi ismerőseit, útitársainkat a város lüktető tempójú vérkeringésében.

Köszönünk nekik, ők pedig visszaköszönnek. Kezdetnek jó lesz.

 

 

IMG_20190326_191317IMG_20190207_173726

Beköszönés

Kedves emberek, először is elnézést a nagy csend miatt. A munka, a szervezés, és az állandó rossz idő enyhén szólva is befolyásolja a blogbejegyzések számát, nem tagadjuk.

Ezután visszatérünk, egy pici változással: a SZIFonline felületén havonta jelentkezünk városnaplóval (az elsőt itt olvashatjátok el), és érkezünk új blogbejegyzésekkel is, hiszen bőven van miről mesélni. 🙂

Hazafelé félúton

Egy jó ideje, több, mint négy hónapja ki sem dugtuk az orrunk választott, új országunkból, de most némely örömteli ügyek hazaszólítottak, azazhogy mégsem teljesen haza, csak majdnem. Nehéz is elmagyarázni ezt szinte bárki másnak, aki nem onnan származik, ahonnan mi, hogy ez pontosan mit is jelent, és miért is érezzük ezt a kettős érzést, amikor Budapestre látogatunk, ha mégoly villámlátogatás is az.

Kicsit olyan, mint a mesében, haza is megyünk, meg nem is, örülünk is, meg nem is. Haza, mert annyiszor jártunk már Pesten, hogy kicsit otthonnak tűnik, arról a szép\szomorú tényről nem beszélve, hogy rengeteg barátunk itt találta meg a helyét hosszútávon, ők pedig végképp az otthonosság érzetét keltik bennünk. Mégsem itt van a nagybetűs Otthon, sem pedig ahonnan származunk, de azért mégis közelebb van hozzá.

Örülünk, mert családot és barátokat látogatunk, ők pedig legnagyobb szeretetükkel várnak, el is röppen a hivatalosan három napot, gyakorlatilag alig kettőt igénybe vevő villámlátogatás.

Minden egy kicsit ismerősebb, könnyebben befogadható, mint a holland tájon. A nyelv a miénk, a sok régi épület füstölt színe lenyűgöző, néha még a nem túl ízléses előző korból megmaradt utcai reklámok is hiányozni tudnak.

50917029_278203169515708_2460044296624013312_n

De sajnos a magyarok élete nemcsak játék és mese, hallottatok már a …Szóval ijesztően erős kontraszt volt, hogy mennyire más az emberek hangulata, hozzáállása a hétköznapi helyzetekben, mint itt.

Persze nem lettünk mi sem csak az élet szépségeire koncentráló nyugatiak, de a hirtelen jött honvágy hamar elmúlt, amikor az első üzletben a pénztárnál ülő férfi olyan undorral dobta elénk a termékelválasztót, mintha az tenne arról, hogy az élete nem úgy alakult, ahogy kellett volna, pedig csak az előttünk lassabban pakoló nő gerjesztette hirtelen haragra.

Gyors próbálkozásképpen rámosolyogtunk, megnyugtatva, hogy mi nem sietünk, nincs gond, nem dőlt össze a világ, de a fogadó arcáról csak a világfájdalom köszönt vissza.

Egy eset, talán kívülről nézve semmit nem jelent, minden esetre az elmúlt négy hónap után feltűnő volt, hogy valaki ennyire utálja azt, amiben benne van. Nem, mintha itt mindenki minden áldott nap úgy kelne fel, hogy hálás azért, hogy a hivatását gyakorolhatja, viszont mindenki igyekszik mosolyogni, vagy legalább visszamosolyogni, arról nem is beszélve, hogy a vendéglátás nem merül ki abban, hogy te fizetsz, és kiszolgállak, mert muszáj.

Példának okáért szokás errefele az, hogy ha betérsz egy üzletbe, ahol valószínűleg el fogsz tölteni egy kis időt nézelődéssel, az ott dolgozó megkérdezi, hogy megkínálhat-e egy kávéval vagy teával.  Minden esetben kérsz? Nem. Teljesen önzetlen dolog ez az árus részéről? Nem. Jólesik és máris megszűnik a „bocsi, hogy bejöttem, nem akartalak zavarni az újságolvasásban” érzés? Teljes mértékben.

A budapesti reptér már a hajnali órákban tele volt a táskájukat párnaként használó, földön alvó utasokkal. Nem hajléktalanok menekültek a bezárt metróállomásról Ferihegyre, hanem a repülni vágyó utasok próbáltak meg pihenni a gép érkezése előtt.

Keserű látvány, ahogy a legkevésbé zsúfolt órában sincs elég ülőhely, az emberek lesik, hogy melyik sarokban húzódhatnának meg, közben arról társalognak, hogy hányféleképpen zárták le a csomagjukat, hátha nem lopnak ki belőle semmit.

Kicsi reptér, érthető a zsúfoltság, de rengeteg kihasználatlan hely van, ahová ki lehetne helyezni valami ülőalkalmatosságot, hogy ne az legyen a külföldről Pestre látogató benyomása, hogy ez egy vándorcirkusz előszobája.

Kicsi ország sok nyűggel, nagy problémákkal, amelyekkel nagyon nehéz lehet együtt élni (nem hiába nem ott élünk, annak ellenére, hogy mindig jó oda látogatni), de a francba bele, valahogy tanuljunk meg már elfogadni, nem tép minket az a híres balsors a minden nap, a  minden percében.

Egynapos háború-ünnep

Sokan másokhoz hasonlóan mi is gondolkoztunk az újévhez közeledve, hogy írjunk-e évértékelőt, összefoglalót, nevezzük, aminek akarjuk, amelyben kicsit összefoglaljuk, hogy milyen volt a mi évünk. Aztán napokig szenvedtünk a feladattal, nem is készült el a bejegyzés óév utolsó napjára, ahogy eredetileg szerettük volna, valahogy nem akartak jönni a kezdőmondatok. Sok oka lehet ennek, persze, de az biztosan ott van közöttük, hogy egyikünk sem „hisz” igazán az Újévben.

Tegnap kedd volt, ma szerda van, ez akkor is így van, ha az évszám kicserélődik is a dátumban. A napot át tudjuk fogni aggyal, meg tudjuk fogalmazni, mi minden történt aznap, és van a napoknak egy olyan fizikai valósága, ami az évnek már nincs.

Mármint lenne neki is, ha éppen még mindig léteznének azok a szépen elválasztott évszakok, amelyekkel gyerekként felnőttünk – vagy talán nem is léteztek ezek soha (vagy legalábbis egy ideje), és csak gyerekkorunk meséi és rajzfilmjei verik belénk, hogy is kell kinéznie a télnek, tavasznak, év végének, év elejének. Merthogy itt nem úgy néz ki a tél, ahogy állítólag ki kéne néznie, az biztos.

A két csíki persze úgy indult neki ennek az országnak, hogy milyen jó lesz végre nem nagy hóban és mínusz huszonvalahány fokban, befagyott orrlyukakkal túlélni a telet, de a holland tél egy picit meglepett: bár hó valóban nincs (egyszer ébredtünk hóra szeptember óta, délre már nyoma se volt), de időnként van helyette eső és olyan szél, hogy a sapkát is leviszi a fejünkről (megtörtént eset alapján).

Azt, hogy nincs fehér karácsony, az ember hamar elfogadja, viszont azt, hogy szilveszter előtti napokban háborús övezetté válik az ország, nem hinném, hogy valaha meg lehet szokni.

Az egyetlen nagy tűzijátékot felváltja a sok kicsi, illetve jó néhány nagy csattanás, ropogás, lövöldözés. Az új év köszöntéséhez hozzátartozik a óév elégetése is (szószerint, utcára kitett bútorokat, kukákat használnak „szimbólumként”), illetve az új esztendő megtisztultan köszöntése is, amelyben a helyiek segítségére van a jeges tenger.

Helyettünk szép összefoglalót készítettek a jelenségről, ha érdekel, érdemes belepillantani, hogy az év közben annyira szolidan élő emberek hogyan változnak át a robbanó petárda fényében:

 

Elég sok furcsa dolog van ebben az országban, az eddig is kétségtelen volt a számunkra, de olyan dolog viszont nagyon kevés, aminek az égegyadtavilágán semmiféle pozitív hozadéka ne lenne. No, a petárdázás pont ilyen – gondolom, senkinek nem kell elrettentő példákért messzire mennie, ha a petárdák okozta sérülésekről beszélünk, és akkor még nem is említettük a házi- és egyéb állatoknak okozott, sokszor halálos kimenetelű ijedtséget. Vagy az anyagi károkat. Vagy azt a tényt, hogy ezekben a robbangatós időszakokban az utcán is alig lehet végigmenni, mert mindenhonnan (az emeletekről, az ablakokból) a fejedbe hullhat egy robbanóeszköz, és ehhez nem kell bevándorló terrorista, csak néhány rosszul nevelt és nem felügyelt tizenhárom éves kissrác.

Node, szerencsére ezt is túléltük, azt viszont rögtön megbeszéltük, hogy a 2019-es évben eggyel nőt azoknak a napoknak a száma, amikor biztosan nem holland földön ébredünk (a nyár folyamán is van néhány kellemes, nem idevaló kötöttségünk).

Ma szerda van, holnap csütörtök, mellékesen pedig más évet írunk, mint múlt héten ilyenkor.

 

 

 

 

A spanyol hajóskapitány esete a karácsonyfával

Épp egy kis hazait hallgattunk, karácsonyról, az azt körülvevő hangulatról,  mostanság zajló utcai megmozdulásokról, korrupt politikusokról, no meg arról, hogy ez utóbbi kettő mennyire nem fér össze az ünnep hangulatával.

Bennünk az fogalmazódott meg ezt hallva, hogy de bizony, vannak emberek, akik ezt az úgynevezett ünnepi időszakot az utcán élik meg, mások pedig tisztességtelenül szerzett pénzzel vásárolt házak biztonságos falai között. De hát ez ilyen. A karácsonyi hangulatot a decemberi eseményekkel együtt kapjuk, mert ugyan a karácsony nem költözik senki kedvéért, de nem is állnak le a történelem fogaskerekei az ünnep kedvéért.

Meg aztán ezzel az ünneppel kapcsolatban amúgy is nehéz egy konkrét napot megnevezni, mint az időszak kezdetét, sok helyen már október végén megjelennek a különböző díszek, édességek és egyéb termékek, amelyek akkor is eszünkbe juttatják a december végi hepaj-időszakot, amikor még esetleg eszünk ágában sem lenne ezen gondolkodni.

Az úgynevezett karácsonyi nótákról is a legjobb esetben azt lehet mondani, ha valóban helytállóan akarnánk őket elnevezni, hogy „a november vége és január eleje között, végeláthatatlan folyamatossággal ismétlődő, nagyrészt hóról és csengőkről szóló 15 dal”.

És mielőtt az ember fia-lánya felháborodna, hogy novemberben már majdnem minden holland lakásban fa áll, és ezt nem is titkolják (van valami kényelmetlenül természetes abban, hogy mennyire nem zavarja az ittenieket, hogy be lehet látni a lakásukban, néha mintha még a bútorok is úgy lennének elhelyezve, hogy az arra elhaladó teljes képet kapjon), érdemes megnézni, hogy mi az oka.

hfhf

Amellett, hogy persze itt is hozzátartozik a jelenséghez a tény, hogy ilyenkor minden üzletben igyekeznek minél hamarabb olyan hangulatot teremteni, hogy a vásárlónak karácsonyiajándékozhatnéka legyen, van egy másik fontos ok is az ünnep sürgetésének: itt nem a szenteste az ünnep csúcspontja.

A hollandok szerint Sinterklaas, azaz a Mikulás évközben Spanyolországban él, november közepén száll gőzhajóra, hogy megajándékozza az egész évben jól viselkedő gyerekeket.

Az útját ünnepi tévéadásokban közvetítik, érkezését fesztivállal ünneplik, köszöntésére rengeteg versike, ének van.

A jó gyerekek (és nagyobbacska gyerekek) többször is kaphatnak ajándékot tőle: gúnyos verseket, ünnepi édességeket találnak a küszöbön. A nagy ajándék Szent Miklós napján kerül a küszöbre, úgy tartják, hogy illik hagyni egy murkot is az öreg lovának, hátha megéhezett a nagy munkában.

Karácsony estéjén nem az ajándékozásé a főszerep, ilyenkor a családdal közösen elfogyasztott ünnepi vacsora a lényeg.

Az üzletek cserébe tele vannak piros sapkákkal, kompakt Mikulás-csomagokkal, de ha jól megnézi az ember, még kartonból összerakható kéményt is talál, hogy azzal segítse Miklósnak a közlekedést. És persze édességekkel, amelyekből a csak szezonálisan kaphatóak (például a nagyon addiktív, kutyakeksznek kinéző, de garantáltan finom kruidnoten, de még egyes munkahelyek is krémes tejcsokiból készült betűvel kedveskednek az alkalmazottnak – ha egy világuralomra törő étteremlánc, akkor a saját emblémáját adja habzsolható verzióban, a hagyomány ugyanakkor inkább azt diktálja (szó szerint), hogy az ember vezetéknevének kezdőbetűjét kapja ajándékba.

48355639_221889768712795_7209580099325132800_n

Emellett a polcokon ott hevernek még a halloweeni időszak emlékei, ahogy a karácsonyi termékeket is kerülgetjük majd, kissé már eltelve mindennel, januárban, hogy aztán jöhessen a nyuszi, csokiba öntve és szép, színes fóliába csomagolva.

Na de addig még ízlelgetjük egy kicsit a holland, egész hónapos, ánizs-, fahéj- és szegfűszeg-aromájú karácsonyt, szokjuk az első család-,hó- és fenyő-nélküli decemberünk.